Kezdtünk hozzászokni, hogy egyre jobb helyezéseket érünk el az Eurovízión, erre jött 2015. Boggie-val nincs semmi baj. Örültünk, hogy bejutott a döntőbe, de már az
első elődöntő mezőnyén látszott, hogy vannak jobbak nála. A második
elődöntőben pedig még világosabbá vált, hogy az idei nem a mi
Eurovíziónk lesz. Hiába a nemes üzenet, vagy a profi előadásmód. A Wars For Nothing nem
tudta beröccenteni a közönséget, ahogy a svéd Mans Zelmerlöw, az orosz
Polina Gagarina, az olasz trió, vagy akár a lett lány, az izraeli
aranyifjú, az észt duó vagy a debütáló ausztrál, ők mind megérdemelten
kerültek az első tízbe. Teljesítették az Eurovízió legfontosabb követelményét: megvolt bennük a bulifaktor. A ponttáblázatból ugyanis
látni, hogy az üzenet nem igazán érdekelt senkit idén: sem a román
kivándorlók és hátrahagyott gyerekeinek ügye, sem az örmények rejtett
politikai felszólítása nem talált nyitott fülekre.
És ahhoz képest hogy az oroszokat utálni kellene Ukrajna-politikájuk
miatt, és tavaly Conchita Wurst miatt magukból kikelve szapulták az
Eurovíziót, idén majdnem meg tudták nyerni a versenyt, Polina végül
hatvan ponttal maradt le a svéd Mans Zelmerlöwtől, Putyin pedig senkit
sem befolyásolt.
Nem csoda, hogy Boggie nem nyert. Talán, ha Ukrajna részt vett volna
(épp a háború miatt nem indultak idén), tőlük kaphattunk volna még pár
pontot és lehettünk volna tizennyolcadikak, esetleg tizenhetedikek. A
Wars For Nothingot ugyanis állítólag épp az ukrajnai helyzet ihlette. De
a Wiener Stadthallétól nagyon távol voltak idén az ukránok.
Kérdés, hogy melyik másik magyar dal lett volna képes jobb helyezést elérni. Nincs jó hírünk, semelyik. A Passed
Mesmerize című számát szívesen látták volna Bécsben sokan, és bár nagyon egyedi és üdítő próbálkozás volt, a lett lány
Love Injected
című dala annak sokkal profibb változata volt, még hárfa nélkül is.
Gájer Bálint szvingje viszont rosszabb választás lett volna, a britek
próbálkoztak hasonlóval, de az elektroszvingjük mindössze 5 pontra volt
elég, a 27-ből a 24. helyezést érték el vele. Sokan sajnálkoztak, hogy
miért nem Szabó Ádámot küldtük, akinek szerelmes dala jó volt, de Mans
Zelmerlöwöt képtelen lett volna utolérni, ahogy a 12 helyezett azeri fiú
sem tudott a nyomába érni, pedig Elnurt az immáron hatodszorra nyertes
svédek készítették fel.
A Million Voices című felemelő második helyezetthez a hazai mezőnyből
talán a másik Boglárka, Bogi hasonlítható. Viszont nem az idei dalával,
hanem még a tavalyi We All-lal, ám még az is kérdés, hogy a 18 éves
magyar tudta-e volna hozni ugyanezt a színvonalat. Kállay-Saundersnek
tavaly sikerült, és Boggie bár jó hangi adottságokkal rendelkezik,
hiányzott a dalból a pörgés. A Runningban minden megvolt, ami kell az
Eurovízióhoz, és ki tudja, hogy a dal mondanivalójára: a családon belüli
erőszakra egyáltalán figyelt-e a közönség.
A huszadik hely csak azért nem kínos, mert az első elődöntő után nem
is számítottunk jobbra. Nem úgy, mint öt évvel ezelőtt, amikor Wolf
Katinál hatalmas pofonként ért minket a mellőzöttség, amikor aztán mindent és mindenkit hibáztattunk,
és csúfos vereségként éltük meg a 22. helyet. És bár persze valóban
működik a szomszédos országok összefogása és egymásra pontozása, idén is
látszik, hogy azok is nagyon jó helyen tudnak végezni, akiknek
nincsenek „szövetségesük”. Ahogy az izraeli Golden Boy, vagy Guy
Sebastian, aki egy újabb kontinenst kapcsolt be az Eurovíziós partiba.
És lássuk be, Conchitát sem a jószomszédság segítette a győzelemhez:
idén a The Makemakes bár jó dallal indult, az osztrákok (és egy olyan
zenekarral, mely az Eurovízión kívül világhírű együttesekkel játszik
együtt) 0, azaz nulla pontot sikerült szerezniük.
Van tehát esély, hogy egy magyar dal valamikor nyerjen az Eurovízón,
de hogy mi a receptje, azt jelen helyzet szerint leginkább a svédek
tudják.