Eurovíziós Dalfesztivál - Mit adott nekünk az Eurovízió?

 Szombat este van Bécsben az idei Eurovíziós dalfesztivál döntője. A 60 éve futó verseny sokaknak egyet jelent a giccs, a középszerű popszámok és az ízlésficamos fellépők nemzeteken átívelő ünneplésével. Pedig valójában jóval több egy émelyítően cukrozott dalversenynél. Lássuk, hogy miért. Azóta, hogy 1955-ben Marcel Bezençon, az Európai Műsorsugárzók Uniójának (EBU) akkori elnökének a fejében megfogant az Eurovízió gondolata, „Európa zenei olimpiája” nagy utat járt be, mire az ártatlan, ki mit tud-szerű műsorból a nemi szerepek és identitások forradalmi frontvonalává, valamint a politikai üzengetések csillámporral megszórt arénájává vált. A mostanra klasszikussá vált Volare (Olaszország 1958-as nevezése) és az Eurovízió nem hivatalos himnuszává vált Dancing Lasha Tumbai (az ukránok 2007-es száma) között csupán annyi hasonlóság van, hogy emberek csinálnak valamit egy színpadon, de a verseny lebonyolításának átalakulása is jól tükrözi, hogyan változott meg a világ hat évtized alatt. kezdetben csak hét nevezővel induló Eurovízió úgy bővült újabb és újabb országokkal, ahogy Európa államai egyre közelebb kerültek egymáshoz – nem utolsósorban a vasfüggöny leomlásával. Ma már három állam kivételével (Liechtenstein, Koszovó és Vatikánváros) minden európai ország indul a megmérettetésen, sőt, sok nem európai is. Mivel a szabályok értelmében bárki indulhat, aki tagja az EBU-nak, az Eurovízió valós határai túlnyúlnak Európa természetes határain és a Közel-Kelet és Észak-Afrika egy részét is magában foglalja. Így lehet, hogy például Izrael is több mint 40 éve kitartóan a nevezők között van. Bár számos arab ország is versenyezhetne, az eddig egyszer nevező Marokkón kívül eddig nem éltek a lehetőséggel. Maguk a szabályok is rengeteget változtak. Sokáig minden nemzet csak a saját nyelvén énekelhetett, de ezt a szabályt az évek során újból és újból megtámadták a nem angol anyanyelvű csapatok arra hivatkozva, hogy rosszabb esélyekkel indulnak, ha zsűri nem érti a dalok szövegét. Ezt néhányan úgy próbálták megkerülni, hogy két kézzel szórták bele a „la-la-la”-kat és a „boom-boom”-okat a dalokba, mire 1999-ben végleg feloldották a nyelvi megkötéseket. A másik nagy változás maga a zene. Hagyományosan az Eurovízió énekeseit egy, a szervezők által biztosított hatalmas zenekar kísérte, ám mostanra nemhogy nincs élő zenekar, de egyenesen tilos élőben zenélni a színpadon, minden felvételről megy. Ennek egészen prózai oka van: a tévés adás pattanásig feszített tempójában nincs idő arra, hogy mind a közel 40 induló bekábelezgesse és behangolja a hangszereit. Ugyan a legtöbb induló szám elég PH-semleges szokott lenni, minden évben akad egy-két induló, aki rádobja a társadalmi neutronbombát a több százmilliós közönségre. Idén az értelmi fogyatékosokból álló finn punkbanda, a Pertti Kurikan Nimipäivät feszegette a határokat, ám sajnos nem jutottak túl az elődöntőn.

Tavaly az egész világon végigsöpört Conchita Wurst előadása, aki egy magát meleg férfinak tartó, de szakállas nőként fellépő transzvesztitaként igyekezett felborítani minden eddigi konvenciót, ami csak a nemi identitáshoz köthető. Elsöprő sikerét követően megújult a társadalmi párbeszéd a nemi hovatartozás árnyalatairól és az LGBT közösség egy időre ismét a figyelem középpontjába került.

De korántsem Conchita volt az első az Eurovízió történetében, aki nekiugrott volna a nemi és szexuális normák társadalmilag bebetonozott falainak. Még csak nem is az első transznemű fellépő, Dana International, aki 1998-ban szintén megnyerte a versenyt Izraelnek. Már 1957-ben elkezdődött a határok piszkálása, amikor a dán páros, Birthe Wilke és Gustav Winckler romantikus duettjük befejeztével egyszer csak egy 11 másodperces csókban forrtak össze. Ma már nem nagyon lehet érteni, mi volt ebben a vérlázító, de egy élő adásban leadott, hosszan kitartott férfi-női csók abban az időben legalább annyira extrém látványnak számított, mint ma egy szakállas nő.

2003-ban a magát leszbikusnak hirdető lányduó, a t.A.T.u. indult Oroszország színeiben. Bár a lányokról később kiderült, hogy csak imidzsből adják ki magukat melegnek, akkoriban az Eurovízió szervezői komolyan tartottak attól, hogy az előadásuk valamely pontján a két tizennyolc éves vad smárolásban tör ki. Oroszország azóta nem hogy nem küld meleg párokat, hanem az egyre erősebben homofób állami szabályozással igyekszik megnehezíteni az életüket. Az évek során az Eurovízió az LGBT közösség egyik fő platformjává vált, számos fellépő nyíltan vállalja a másságát, amit gyakran az előadásuk üzenete is tükröz. Az Eurovízió mostanra nemcsak Európa országainak, de azok lakóinak a sokszínűségét is hirdeti. Az Euróvízió azonban az identitás keresésen kívül számos egyéb problémának is hangot ad, ami egy adott ország polgárait foglalkoztatja (ahogy az idei magyar induló Boggie a háború pusztításáról énekel). Ezek a problémák nem ritkán politikai színezetűek. Ha valaki csak az Eurovízión induló számokat nézi – és azt, hogy az országok zsűritagjai kinek hány pontot adtak –, egész jó képet kaphat a kontinens politikai vízrajzáról. Ez annyira így van, hogy 2011-ben az Atlantic úgy definiálta az Eurovíziót, hogy az „politikai csatatér, ahol ugyanannyira van szükséged Henry Kissinger tanácsaira, mint Simon Cowelléra.” 1967-ben a spanyolok küldöttjét, Joan Manuel Serratót visszahívták, mert a férfi katalánul akart énekelni, amit a Franco-rezsim provokációnak vett. 1974-ben pedig a portugálok E Depois do Adeus (És akkor viszlát) című száma adta meg a jelzést a készülődésre az április 25-ei katonai puccsra, ami végül a Szegfűs Forradalomhoz vezetett. A 2008-as, Oroszország és Grúzia közötti katonai konfliktus után a grúzok egy burkoltnak nem nevezhető számmal kívánták dalban elmondani, hogy mit csinálnának Putyinnal (fejbe lőnék). Az EBU arra kérte a grúzokat, hogy finomítsanak az előadáson, amire azok nem voltak hajlandóak, és visszaléptek a 2009-es, Oroszországban tartott versenytől. Nem a grúzok voltak az egyetlenek, akik az Eurovízión keresztül kürtölték világgá, hogy mit gondolnak az oroszokról. Ukrajna a 2005-ben a Narancsos Forradalom himnuszává vált Rozaom Nas Bahatóval indult, idén pedig anyagi és politikai okokra hivatkozva bejelentette, hogy nem vesz részt a versenyben. 2014-ben az ukrán konfliktus komoly kérdéseket vetett fel. Az EBU-nak például el kellett döntenie, hogy a Krímben leadott közönségszavazatokat Ukrajnához vagy Oroszországhoz számolja-e. Az EBU végül Ukrajna mellett döntött, sokak szerint politikai nyomásra. Nemcsak a fellépők, de a zsűri sem mentes a politikai részrehajlástól. Egymással konfliktusban álló országok tradicionálisan nem adnak egymásnak pontot – 2003-ban pedig az Egyesült Királyság úgy, ahogy van pont nélkül maradt, feltehetően büntetésül azért, mert beszállt iraki háborúba. Az ártatlan, émelyítően cukros külső ellenére tehát az Eurovízió egyszerre jelent platformot a társadalmi változások előremozdításának, de legalább ennyire számít a politikai csatározások sakktáblájának is. Ennek ellenére a közönségét nem feltétlenül a véresen komoly témák szögezik oda évről évre a képernyők elé, hanem az a közösségi érzés, ami annak idején a Játék határok nélkült is annyira népszerűvé tette. Az emberek szeretnék elhinni, hogy Európát nem csak az köti össze, hogy együtt küldünk haderőt a Közel-Keletre, vagy Merkel néha megiszik egy kávét Hollande-dal. Az Eurovízió 60 éve bizonyítja, hogy az európaiak még tudnak egymásnak örülni.